Önkormányzati sajtószolgálat

2010. március 3., szerda 13:12

Honlapjáért ismerték el egy csorvási diák munkáját

A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság megalakulásának 10. évfordulója alkalmából Az ősök avatják az országot hazává címmel pályázatot hirdetett közép- és általános iskolás diákok számára. A csorvási, 8. osztályos Kovács Szabolcs különdíjat kapott.
A Csorvási tanösvény című honlapot - amely a helytörténeti tanösvényt mutatja be - harmincnál több pályamű közül választotta ki a dr. Boross Péter volt miniszterelnök vezette bírálóbizottság. - Minden nyertes pályamű megjelenési lehetőséget kapott a két témában is tevékenykedő reprezentatív honlaponígy egyikena Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságén már megtekinthető a mi weblapunk is - büszkélkedett Mocsári Erzsébet, Szabolcs felkészítő tanára. - Szabolcs honlapkészítéssel kapcsolatos ismereteit önképzéssel szerezte, a honlapot jelenleg is lelkesen fejleszti, gondozza.
A pályázatra való felkészülését egy helytörténész, Kasuba István is segítette. Aki a helyi újságban legutóbb felidézte az eseményről egy országos napilapban publikált – őt is említő – sorokat, s közölte hozzá a cikk írójától elkért és megkapott fotót. Íme:

TANÖSVÉNY ÖREGAPÁMHOZ
Az elmúlt év végén kezembe került a Népszava
november 19-ei száma, amelyben Horváth Ildikó, a
lap újságírója igen érdekes cikket írt. „Tanösvény
öregapámhoz” a cikk címe. Mivel ez a cikk, azon
túl, hogy több megállapítás általános
érvényességű, azért mégis csak rólunk,
csorvásiakról szól.

„Fel sem tudom sorolni
hányféle vér kering bennem. Hányféle vallásnak
hódoltak eleim. Maradjunk abban, hogy
legkarakteresebbnek talán apai nagyapám tűnt a
maga „vastagnyakú kálvinistaiságával”. Egy sáros
alföldi faluban élt és tanított, merthogy
igazgatótanító és tekintetes úr volt, úgy bizony.
Gyötör a lelkiismeret, hogy oly ritkán keresem fel
a régi református temetőben elbúvó, vadrózsával,
burjánzó gyomokkal benőtt sírját. Azzal
csitítgatom magam: van nekem látogatni való
kilenc sírom Budapesten. Nemrég azonban
lányom odakíváncsiskodott. A közeli fürdőhelyen
nyaralt, s rávette családját, hogy kutassák fel a
dédapa sírját. Megtaláltákés mindjárt földbe
gyökerezett a lábuk. A sír mellett kis tábla állt, a
táblán többsoros szöveg. Nagyapám életrajza.
Jöttek haza a gyerekek a fotókkal. Elhűlve
mutogatták a sorokat.
A debreceni kántortanítóképzőről, munkájának
állomásairól, a csorvási kezdetekről, amikor is
1907-et írtak, és ahol feleségével, nagyanyámmal
együtt vágtak bele az új életbe. Nagyapám
megjárta az első világháborút, tudatja a tábla. Így
igaz, még azt is kiderítette valaki, hogy
megsebesült. A húszas években jobbról és balról is
támadások érték – ez is igaz –, végül kénytelen
volt nyugdíjba menni. A református egyház adott
neki menedéket, ahol is tekintélye helyreállt.
Ötvenkilenc éve halt meg, de rég is volt.
Káprázatnak véltem a táblát. Felocsúdva azonban
nyomozásba kezdtem. Talán az egyház? Hiszen
kántori tisztséget is betöltő nagyapám hangja
évekig átjárta az egyszerű templom belsejét, ujjai
gyönyörű zsoltárok hangjait ütögettek le az orgona
töredezett billentyűin. De nem. A telefonhoz
hívott lelkésznő felvilágosított, hogy alighanem
iskolások a tettesek. Volt ott egy szakkör, annak
tagjai kutatgattak a település régi tanítói után, s
tanösvényt építettek hozzájuk. Megköszöntem az
információt, azután bőgtem egy keveset. Nagyon
mesebeli és nagyon szép színű ez a történet
szitkoktól, gyűlölködésektől, kirekesztésektől
harsogó világunkban. Heteket vártam, míg végre
rászántam magam, hogy felhívjam az immár
várossá cseperedett Csorvás iskoláját.
Nyaralásaimból emlékszem az épületre. Akkor
egyszerű hosszú ház volt, gömbakácokkal végigültetett
utcában. A vonal túlsó végén Bencsik
János igazgató köszönettel viszonozta köszönetemet.
Tanösvényprogrammal készültek egy
pályázatra egy lelkes helytörténész, Kasuba István
segédletével. A gyakorlati munkát bizonyos
Mocsári Erzsébet tanárnő vállalta. A szakkör
tagjai feltérképezték a régi tanítók nyughelyeit, s
akadt egy tanár Budur Sándor, aki kifaragta a
táblákat. Ennyi. Milyen egyszerű történet. Mégis
világol a kor homályában, amelyben élünk. Látom
a gyerekeket, ahogyan széthajtják a bokrokat és
böngészik a fejfák feliratát. Pedig téphetnének
bogárlábat, püfölhetnék egymást, összefirkálhatnák
a házfalakat. Eszembe jut egy McKinsey
Company kutatás megállapítása: a diák olyan
amilyen a tanárja. A tanárok minősége határozza
meg, mit nyújt a gyerek. Tanulásban, egyebekben.
Büszke vagyok. Ez hát nagyapám iskolája.”

Miután Horváth Ildikó újságíró szavainak minden
sorával egyetértek, úgy gondoltam, megkeresem
ezt a hölgyet, akit én tiszteletbeli csorvásinak
tartok, nem származása, hanem a fent leírt
gondolatmenete alapján. Megkértem, hogy
nagyapjáról, akinek arcára már nagyon kevesen
emlékezhetnek, küldjön egy fényképet. A mellékelt
fényképen az igazgató úr látható egykori csorvási
házuk udvarán (Kölcsey utca) Laci unokájával.

1 csatolt kép