Önkormányzati sajtószolgálat

2020. január 15., szerda 07:51

Áldozatok, özvegyeik és árváik emlékezete

Az 1909. január 14-i 55 emberéletet követelő bányaszerencsétlenség áldozataira, a tragédia folytán özvegyen maradt asszonyok és árvaságra jutott gyermekek emberpróbáló, néhol kilátástalan életére emlékeztek az egykori bányászok és a hagyományőrző egyesületek. A Bányászati Múzeum udvarán álló kopjafánál január 14-én tartott megemlékezést a Csingervölgyért Egyesület szervezte. Az Ajka-csingervölgyi bányában 1909. január 14-én reggel 6 órakor 259 ember szállt le a mélybe, hogy elkezdje a munkát. Ármin bányán 6,45 órakor az egyik ventillátor kezelő észlelte, hogy ég, füstöl a gép. Nem sokkal a műszak megindulása után a Kövesárok völgyi légaknában tűz ütött ki, megállt a bánya levegővel való ellátása. A vágatokba szénmonoxid és füst ömlött. A levegő rohamosan fogyott, a lent levők rohantak az Ármin aknai kasokhoz, hogy mielőbb a felszínre juthassanak. A 14. fordulónál a túlzsúfolt, korlát nélküli kasból az alélt emberek kilógó testrészei befordultak az ácsolat és az aknakeret közé, a felvonó megállt. Megszünt az utolsó menekülési lehetőség. Az 55 bányász halálát fulladás okozta. Az évforduló, bár eltelt azóta 111 év, ma is az iparág egykori művelői számára a gyásznap. Az idei évben is csaknem százan emlékeztek. A megjelenteket Gerencsér Hilda, a városrész önkormányzati képviselője, a Csingervölgyért Egyesület elnöke köszöntötte.Ünnepi beszédében Dorner László alpolgármester, akinek családja négy generáción át kötődött a bányászathoz, idézte fel az ország második legnagyobb emberáldozatot követelő tragédiája eseményeit, majd azok hatását az érintett családok életére. Az alpolgármester elmondta, hogy a bányában másnap részlegesen megindult a termelés. Az ügyészségi határozat szerint a szerencsétlenségért senkit nem terhel felelősség. Az érintett családok élete végleg megváltozott. Amint híre ment az eseményeknek, a hozzátartozók százai indultak útnak a hidegben gyalogosan azokon az ösvényeken, amelyeken a családtagjuk reggel dolgozni ment. Sírtak, zokogtak a félelemtől, miközben reménykedtek, az ő szeretteik a túlélők között vannak. A kapu előtt várták a híreket, hogy látják-e életben férjüket, gyermeküket, testvérüket. Abban a korban az apa, a férj elvesztése nem csupán érzelmileg, anyagilag is felfoghatatlan veszteség volt. A nők a háztartást vezették, nevelték a gyermekeiket. Többségük nem folytatott kereső tevékenységet. A hátramaradottak nem maradtak magukra, az ország határain belül és kívül is gyűjtöttek a megsegítésükre. A bányatársaság által adott pénzből, a társpénztár vagyonából kaptak támogatást az özvegyek és az árvák, amelyből csak keservesen tudtak megélni. A bányászok keresetükből nem tudtak megtakarítani, így a kereső elvesztése kilátástalan helyzetbe sodorta a családot. Az asszonyok emberfeletti küzdelem árán tudták felnevelni, taníttatni gyermekeiket. Előttük is fejet hajtanak mindazok, akik őrzik az emléküket. Baranyai Ferenc egykori bányász Osváth Imre költő versét szavalta el, majd az emlékezők mécsest gyújtottak.