AJKA VÁROS ÖNKORMÁNYZATA
2020. december 30., szerda 10:38

Az ajkai bányászat legnagyobb tragédiájáról ma is megemlékeznek
Az ország második legtöbb emberéletet követelő bányaszerencsétlenségére, az ajkai szénbányászat legtragikusabb napjára emlékeznek január 14-én a bányász hagyományőrzők, az egykori bányászati dolgozók és hozzátartozóik. A tragédia 1909-ben történt az Ármin bányában. Az áldozatok nevét megörökítő kopjafa a Molnár Gábor parkerdőben levő Bányászati Múzeum udvarán áll. Az áldozatok csaknem fele a ma már lezárt felsőcsingeri temetőben nyugszik. A temetőt rendszeresen gondozzák a bányász hagyományőrzők.
A tragédia napján hajnalban 259 dolgozó szállt a mélybe, hogy folytassa az előző műszak által elkezdett munkát. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a szellőztetőgép olajozás közben kigyulladt. A veszélyre időben figyelmeztették az embereket, de a kiszállás lassan ment. Miután mindenki látta, hogy a vártnál nagyobb a baj, pánik tört ki, sokan a füstben nem találták a lehetséges menekülő utat, így a mélyben rekedve életüket vesztették. 
A korabeli leírások alapján tudjuk,  hogy 1909. január 14-én, 6 órakor a főaknánál 133, a Gyula tárónál 126 személy szállt le a mélybe.
6.15-kor Sándor Ferenc főaknász, Kázmács János, Tróbert Ferenc, Harter Ferenc felvigyázó a kihúzó légaknához érkezett, ahol a ventilátort kezelő Páhi Sándor mutatta annak működését a néhány napja a bányánál dolgozó főaknásznak.
6.45-kor a főaknász és a felügyelők észlelték, hogy ég a ventilátor. Leállították a szellőztető berendezést, a füst menekülésre késztetette őket. Egyikük rosszul lett, a többiek indultak, hogy riasszák a kollégákat. A kulcsfontosságú légajtó zárva volt, alatta ömlött ki a füst. Mindenkit kiszállásra biztattak.
7.30-kor az Ármin aknában üzembe helyezték a rendszeres személyszállításra nem alkalmas kast azért, hogy mindenkit mielőbb a felszínre tudjanak hozni. A szócső segítségével riasztották a lent lévőket. Ennek ellenére kevesen vették komolyan a jelzést, volt, aki leült, hogy tízóraizzon. Az első kasban egy ember érkezett fel, aki elmondta, hogy lent egyre nagyobb a füst. Tíz perc múlva a második kasban többnyire csak gyerekek jöttek.
Utána már megtelt minden kas. A szállítható nyolc személy helyett már tízen álltak benne. 9 órakor az egyik feljutó bányász kérte a segítőket, hogy engedjék földig a következő kast, mert a lámpák sem égnek, így az egyre rosszabb állapotban lévő emberek már csak abból tudhatják, hogy megjött a segítség. A következő kas 30 méter magasságban bent ragadt. Műszaki okok miatt így a másik kast sem tudták leengedni, ezzel a lent maradtak sorsa megpecsételődött.
Miután értesültek a kas elakadásáról többen próbáltak lejutni, hogy segítsenek. Sándor Ferenc rosszul lett, leesett a létráról, életjelet nem adott. A lámpák is kialudtak, így leállították a lejutást. Keresték a megoldást a füst megszüntetésére.
11 órakor valaki a szócsőn keresztül a neve említése nélkül segítséget kért a mélyből. Később kiderült, hogy Bodor Károly vájár volt az, aki társaival egy távolabbi részen dolgozott, hozzájuk nem jutott el a füst. Miután eszközért indultak, akkor tűnt fel nekik a szag, a csend és a halott társak látványa.
Útnak indul lefelé Löbl Ferenc bányaorvos, valamint néhány kísérő. Megtalálták Sándor Ferenc holttestét és megállapították, hogy az elakadást néhány személy beszorult karja vagy feje okozta. Az orvos összeroskadt, testét már nem tudták kivinni. Kohlrusz József kovács is rosszul lett. Az utolsó áldozat pedig Brunner István csillés volt. Órákig tartott, mire a kassal az összes áldozat holttestét a felszínre szállították. 
A felsőcsingeri temetőben nyugszik Bertalan Imre szivattyúkezelő (24), Chrastina Ede vájár (27), Császár István vájár (37), Gertser Alajos vájár (30), Gertser Károly vájársegéd (26), Haász Alajos lovasgyerek (26), Haász Ferenc vájár (56), Harter Alajos felvigyázó (41), Klachel Vendel (38), ifj. Kohlrusz János kovács (22), Kohlrusz József (38), Leithold Lőrinc napszámos (49), Markovics Károly vájár (26), id. Mayer Ferenc vájár (36), Meszlényi József vájár (37), Mészáros Géza gépkezelő (27), Molnár Mihály csillés (36),  Müller József (33), Nagy Jenő csillés (26), Sándor Ferenc főaknász (44), Strausz Ferenc (39), Szlotta Ferenc vájár (38), Vlasin Henrik (32), Titscher Mihály (34).
Saját lakóhelyén lett eltemetve Bajczi András vájár (33), Bajczi Gábor lovasgyerek (18), Brunner István csillés (24), Dombi János (24), Eichinger Márton szivattyúkezelő (41), Fábián Emil csillés (49), Fábián István (30), Freund Jakab (33), Gróf György vájár (49), Hauzer Mihály vájársegéd (34), Hellebrandt János vájársegéd (38), Hoffmann János vájársegéd (25), Hugó Flórián csillés (23), Kaufmann Gyula (17), Kápli Dániel csillés (22), Keszler István csillés (24), Keszler János vájár (39), Klein Mihály vájár (40), Lakner Mihály (21), Majtász József vájársegéd (27), Marczona Bálint (32), Prém Pál (38), Rózsa József csillés (27), Stenger János vájár (32), Szagmeiszter József vájár (41), Szellem Antal vájársegéd (24), Tomózer István csillés (25), Treiber Mihály (25), Tróbert Ferenc (18), Vogl János (44), Weisz József (21).
Az áldozatok csaknem fele Csingervölgyben élt, a többiek a környéktől, Bódéról, Csékútról, Beréndről,
Ajkáról, Ajkarendekről, Városlődről, Kislődről,  Úrkútról jártak  gyalog, az úgynevezett bányászösvényeken. 
A bányásztársadalom, mivel a föld alatti munka miatt számos veszélynek voltak kitéve, összetartó volt. Az 1909-es szerencsétlenség óraiban nemcsak a dolgozók, hanem a vezetőik is minden létező módon, akár életük kockáztatása árán is mentették bajtársaikat. A bányászok minden nap megélték az összetartozást, amely a ma élő, már nyugdíjas bányászokra is jellemző. 
Az özvegyen maradt asszonyok, akiknek onnantól egyedül kellett gondoskodniuk saját magukról és gyermekeikről, a bányától kapott segélyen kívül a társak szolidaritására támaszkodhattak. Abban a korban a nők munkába állása szokatlan volt. A gyermekek apjuk halálával a biztonságukat, támaszukat veszítették el. 

Forrás: Önkormányzati sajtószolgálat

MTI nonprofit Zrt. 2009  © Minden jog fenntartva.